Hudomiet János

SBS Happy Carp Gang,
az ABK alapítója

2

Amennyiben útmutatót szeretnék írni déli parti, behúzós horgászathoz a Balatonon, Fonyódon a hegy alatt, így kezdeném:

- Végy 5000 méter 0,35-ös zsinórt!

Idén, május végén kezdtük meg egyhetes horgászatunkat a Badacsonnyal szemben. Régóta ismerjük a helyet, nagyon nehéz pálya, ott, ahol a fonyódi hegy évezredek óta mosatja lábát a Balatonnal. Az idők folyamán ez a „végtag” megkövesedett, és ezernyi kagyló telephelyéül szolgál…

Gabennel és Ottival csütörtök reggel érkeztünk, Dani és Rudi bá’ egy nappal később csatlakozott. Szeretett tavunk tükörsima vízzel, idilli madárcsicsergéssel várt minket, akkor még nem sejtettük, hogy egy rendkívül ügyesen felállított csapdába sétálunk bele…

Szokásainkhoz híven az első nap táborépítéssel, bójázással, etetéssel telt, a horgászbotok helyükön maradtak. A déli parton itt szokatlan mélységű a kezdő vízmélység, hozzávetőleg 80-90 cm (!). Ez a szél és a hullámzás miatt kockázatossá teszi a csónakok parthoz történő kikötését. Ezért téli estéimen azon gondolkodtam, hogyan tudok a lehető legegyszerűbben, legolcsóbban, és szállítási szempontból legkönnyebben ideiglenes kikötőt létesíteni a parttól 4-5 méterre. Sok gondolkodás, eszmecsere után a választásom egy darab állítható lábú kőműves-állványra, illetve 2x3 méteres pallóra esett, amelyet a parton szereltünk össze. Ekképpen: (Köszönet a segítségért és a szállításért Apukának!)

Bójáinkat a parttól 350-420 méter között helyeztük el, egymástól 40-50 méterre, és különböző ízű bojlikat, halibut pelletet, illetve főzött magokat használtunk etetésre.

Zolival történt egyeztetés után elvállaltam egy 2017-es újdonság, a Krill & Halibut ízesítésű bojli tesztelését. Gyurka (Bessenyei György) segítségét kérve legyúrattam 1 kg, 30 mm-es Wafters bojlit is ebből az ízből, horogcsali gyanánt. Etetésre Halibut pelletet és 24 mm-es Eurobase Krill főzött bojlit használtam egy kevéske maggal. Eljött az első este, és még hármasban megünnepeltük Otti elmaradt születésnapját…
- Kész a kávé! - jelezte felém Gaben másnap reggel.
- Nem húzol be? - kérdezte.
- Még nem, mert el kell mennem vásárolni, és megvárom Danit is! - válaszoltam.
- Akkor elmegyek veled, én már úgyis behúztam egy botot! - mondta Gaben.
- Otti majd vigyáz erre az egy botra, ő sincs még behúzva, különben is, inkább este van kapás! - javított gyorsan előző kijelentésén, miután látta, hogy az állam a föld középpontja felé, a szemöldököm pedig a homlokom felé indul el... (Ilyenkor szoktam már nagyon várni Dani érkezését…)

Ahogy kiszállunk a parkolóban a csomagokkal a hegy alatt, látom, hogy Gaben csomagok és karton ásványvizek és egyebek nélkül indul el sietősen táborhelyünk felé! Elképedve szólok utána, de jelzi, hogy kapása van, mert Otti erősen integet horgászbottal a kezében indulva a csónak felé. Gaben és Otti egy olyan fogással érkezett vissza, hogy az minden horgász szívét megdobogtatja! Amikor kiemeltem a halat a csónakból, a merítőhálón át látszó sziluettje sejtette, hogy jóval több mint 10 kiló feletti ponttyal akadt dolgunk. Mint később kiderült, Gaben új balatoni tőponty rekordja volt rövid ideig a vendégünk!

FFV után mondtam a srácoknak, hogy felhívom Danit, merre jár, illetve megkérdeztem tőlük, hogy egy kicsit megsürgessem-e?

- Persze, mondd neki, hogy igyekezzen, ha nem akar lemaradni! – dörmögte Otti.
Tárcsáztam…
- Hello, Hudika! Itt járok Székesfehérvárnál, de nem sietek, csak szép nyugodtan, van egy egész hetünk! - mondta Dani a telefonba jókedvűen.
- Ok, Dan, csak óvatosan, nem vagyunk már 20 évesek, hogy mindig rohanni kelljen! – mondtam. Majd letettem a telefont, azonban a Viberen átküldtem neki az alábbi képet, Gaben első fogásáról:

Kb. 22 perc múlva Dani autója állt meg még mindig izzó féktárcsákkal a hegy alatti parkolóban.
- A betyár mindenit a csavargó pofátoknak, elhajlott a padlólemezem, úgy nyomtam a gázt! - mondta még mindig vigyorogva!

Gyors kipakolás, sátor, tábor, segít Gábor, közben befut Rudi bá’ is, Danival csónakba be, Balatonba be, etetés, behúzás, estére minden a helyén. Napközben Dani fogott három „kantáros” pontyot, a harmadik szabadításánál már a vízirendőrök is érdeklődést mutattak iránta, tekintettel arra, hogy mégis mit „matekol” óránként a parttól 3-400 méterre, derékig kihajolva a csónakból. A Balaton még mindig mosolyog ránk…

Hajnalban idegen csippanásra ébredek, de csak egyedül, a többiek nem mozdulnak.
- Fiúk, valakinek kapása van! - dörmögöm álmosan.
- Neked, Hudi, kb. 10 perce… – motyogja álmosan Otti.

Akkor jut eszembe, hogy új jelzőim vannak, nem szoktam még meg hangját! Feltépem a cipzárt, közben Daniért kiáltok! Ő jön is gyorsan, csónakba beugrunk, elkötjük a hajót, és irány a Badacsony! Jó tíz perces hajókázás után felveszem a kontaktust a hallal, szépen tartja magát, hajlítja öreg - sok csatát látott - Hokév botomat! Kicsit később gyönyörű pikkelysor villan a kristálytiszta vízből - ez is töves! De vajon mekkora? Szemlátomást 10 kg felett van, tehát kivisszük. Mérlegelés után 13,90-et mutat a mérleg! Hurrá, megvan az új balatoni rekordom!

A nap további részében a srácok fogtak még pár 10 kg körüli pontyot, amelyeket horogszabadítás és fertőtlenítés után bent, a vízen elengedtek.
- Este jöhet egy kis szél meg eső! – közölte a csapat meteorológusa, Gaben.
- Akkor gyorsan frissítsük be a botokat, és éjszakára várhatjuk a halakat! – mondtam, miközben a Keszthelyi-öböl felett gyülekező fellegekre pillantottam.
Dupla 30-as golyók fel, botok be, vártam a kis esőt meg a szelet.

Az északi parton 18.00 óra körül az 1-es viharjelzés 2-es szintűre változott… Csak nehogy most legyen kapásunk, mert nem tudunk vízre szállni! A csónakokat a biztonságot nyújtó kikötőben helyeztük el. Este, negyed hétkor a fekete felhősereg vezére támadási parancsot adhatott a déli part megrohamozására, mert a szél-előőrsök oly’ intenzitással rontottak nekünk a még verőfényes horgászhelyünkön, hogy alig győztünk összepakolni és egy kicsit visszaverni az első szélostromot. Kedvenc, mosolygós tavunk egy pillanat alatt fordult ellenünk, és vált őrjöngő bestiává, ahogy az Északi Szél korbácsával végigcsapott a hátán. Elképedve álltunk a parton, de azt is csak pár pillanatig. Azonnal cselekednünk kellett, mielőtt nagyobb kárt okozott volna a vihar. Eközben ideért az ellenséges gyalogság is, az eső. Botjaink és orsóink a szélrohamok hatására önálló életre keltek, a nyeletőfékek adagolták a zsinórokat a szélnek, amely a dobokról az összes zsinórt lehúzta. Félő volt, hogy nem bírják a terhelést! Villámgyors tanácskozás után gyors döntést hoztunk!

- Vágjátok el a zsinórokat! - üvöltöttem túl a szelet.
Mindenki sietett a botjaihoz, amennyire az özönvíz szerű esőben és a 70-80 km/h –ás szélben tudott. A kések villantak a fejlámpák fényeinél és a botok spiccei felszabadulva bólogatták ki magunkból a feszültséget, és engedték útjukra a csaknem 2,5 kilométernyi műanyag fonalat.

Otti botjai voltak a legmesszebb, ezért neki volt ideje még egyszer átgondolni a feladatot. Ő is elvágta a zsinórjait, de kikötötte azokat a rod-pod lábaihoz, mondván, ha vége a viharnak, majd visszaköti… De a viharnak nem volt vége… se később, se éjszaka, se hajnalban, se a soron következő napon.

- Hé, Te! - mondtam a Balatonnak, csak így tegeződve. - Már bemennénk összeszedni a zsinórokat!

De nem hallgatott rám, talán megsértődött arcátlan tegeződésemen. Csak remélni mertem, hogy megtaláljuk a zsinórjainkat. Korábbi tapasztalataink alapján, amennyiben elkezdtük volna feltekerni a zsinórokat, azok - tekintve a kagylós pályát - egy idő után elszakadnak, és sokkal nehezebb megtalálni azokat. Így a parton elvágva - még a nyúlásukat számítva is - nagyobb esélyünk van összeszedni és kevesebb kárt okozni.

Horgászni nem tudtunk, így előnyben részesítettük a kulináris élvezeteket, főztünk egy kiváló vacsorát. Estére a szél mellé ismét megérkezett a már előbb említett gyalogság. Egész éjjel megállás nélkül szakadt az eső.

Hajnalban szokatlan csendre ébredtem. Elállt az eső, elállt a szél, és a Nap kezdett kibújni a boglári hegy mögül! Azonnal talpon volt mindenki! Igaz a szél ismét ránk ijesztett, de ez már csak az utóvéd volt, azért még tartogatott egy kis meglepetést. Mint említettem, Otti kikötötte zsinórjait a rod-pod lábához… A kétnapos vihar zárásaként, feltűnt a parttól 100-150 méterre egy úszó nádsziget, amely megállíthatatlan harckocsiként nyomult Otti zsinórjai felé.
- Remélem, tovább megy! - mormogta Otti, összeszorított fogakkal.

De természetesen nem, nem ment tovább… hanem a parttól 25 méterre összeszedte Otti mindkét zsinórját! Szegény Otti, 3 órát töltött a 18 fokos vízben, amíg kiszabadította a zsinórjait a „nádtankból”. Mi is csak akkor mertünk röhögni, amikor hallótávolságon kívül ért. Bójáinknak köszönhetően, - amelyek az óriási viharban is kitűnően helytálltak - (Köszi, Jankovics Zoli!) megtaláltuk a zsinórjainkat. Valami csoda folytán a bóják oszlopként állták a támadásokat. Ahogy szedtem fel a zsinórt kézzel a csónakban, az egyiken erőteljes rántást éreztem!
- Dani, ezen hal van!- mondtam feszülten. Öt perc után a zavaros vízből felbukkant tükörponty remekül védekezett, én meg gyermekkori „zsebpecás” tapasztalataimat kihasználva irányítottam kézzel a merítőbe a közel 11 kg-os tükröst.

A délelőttünk is kiváló programokkal telt, amely a délutánba nyúlt át: Gaben zsinórjainak összeszedése után a csónakkal farral, hátramenetben jött ki a vihar által megrongált, majd újraépített stéghez.
- Papi, adjatok egy másik motort, mert erről elment az előremenet! - mondta lemondóan.
Dani odaadta a nálunk lévő harmadik motort, addig mi ezt vettük kezelésbe és szereltük szét, megállapítandó, hogy mi is lehet a hiba. Én elengedtem egy kis mosolyt, amit barátom észrevett, és rögtön lekorholt;
- Hudika, ne röhögjél már, nem látod, hogy három napja szenvedünk? Ha még ez a motor is bekrepál, hogy megyünk vízre?
- Evezővel Gabenkám, vagy esetleg motorral. – mondtam sokat sejtetően, de nem foglalkozott velem, már Dani motorját szerelte a fartükörre és újra elindultak befelé.
- Te, nézd már meg Gabenékat, kifelé evezni kezdtek. – mondtam negyed órával később.
- Remélem csak az akksi merül és kímélik! – dörmögte Dani.
- Dani! Ez a motor sem működik! Egyszerűen kifelé megállt. – mondta Otti, ingerülten.

Mindenes ládáinkból elővettük a szerszámokat és nekiálltunk a motorok szétszerelésének. Dani motorját szétszedtük, megigazgattuk a csatlakozókat kicsavaroztuk a hernyócsavart az irányváltókarból, és így szárazon rápróbáltunk… Működött! De jó, egy kész! Amikor a hernyócsavart akartam visszacsavarni, az leesett a csavarhúzóról…Na, hová? Természetesen a csónakmotor tengelyoszlopába! Igen, oda, ahol a szénkefe is van. A mágnessel… Ezért szétszedtük az alját is, így a 10 perces szerelésünk 1 órára módosult.

Gaben motorja következett. Daninak nem voltak jó hírei számunkra, elromlott az irányváltó-kapcsoló. Most ilyet honnan szerezzünk? Néztem barátaim kétségbe esett ábrázatát, és peckesen elindultam a mindenes ládám felé…
- Hudika, ha ilyened is van, akkor… – harapta el a mondat végét Gaben. (Úgyhogy sose tudom meg, hogy mi lett volna.)
Kinyitottam a ládámat, és a kezébe nyomtam az előző hónapban rendelt tartalék irányváltó-kapcsolót! Igaz, ez egy másik típushoz tartozott, de nem magyarok lennénk, ha egy kis ügyességgel, szigetelőszalaggal, forrasztópákával bele nem applikáljuk Gaben motorjába. A motorok kész lettek, működtek!
- Merülnek az akksik, ilyen szélben nem fogják sokáig bírni. - közölte Otti a rá jellemző nyugalommal.
18:00 óra felé az összes bot be volt húzva, természetesen újratekercselés után. A hullámok csendesen, - ahogy szép emlékű keresztapám mondogatta - „lotyálósan” nyaldosták a köveket. A Pelso megnyugodott.

Az újabb támadás 19:22-kor ért minket, a vihar olyan erővel csapott le ismét, mint két nappal korábban, csak sokkal gyorsabban. Fel sem eszméltünk, újra kettes viharjelzés volt. A hatalmas víztömeg csak nyomult felénk, a stégünket olyan erővel dobta a partra, mintha nem 50-60 kilót nyomna. A zsinórok ismét lefutottak az orsókról, és mi ismét elvágtuk azokat. Nem aludtam nyugodtan, újabb pár kilométer zsinór a tóban, lehet, hogy nem lesz olyan szerencsénk, mint korábban. A hullámzásnak köszönhetően a part felázott és a parttól 10 méterre elhelyezett sátor alatt kezdett összegyűlni a víz… Reggel ismét madárcsicsergésre ébredtünk, ahogy felültem az ágyon és letettem a lábamat, kaptam is fel gyorsan. Azután a lábamról a hálózsákomra csöpögő vizet bámultam.

Felébresztettem a többieket is, és elkezdhettük elázott ruháink, - amelyek táskáinkban voltak az ágyunk mellett – teregetését és megszárítását a verőfényes napsütésben. A délelőtt zsinórjaink megkeresésével és újratekercseléssel telt. A nap során fogtunk pár szép halat, tanúskodjanak róluk ezek a felvételek.

Este, hogy ne menjen minden simán újabb kantáros halat akasztottunk, amely idegen szerkót cipelt maga után, úgy, hogy a fárasztás során Dani botjait is és az én botjaimat is összeszedte… Danival 2 és fél órát töltöttünk a vízen. Éjjel ismét fogtunk pár 10 kg feletti halat, és éjjel kettőkor feltámadt a szél…

De el is állt 10 perc múlva. Talán megkönyörült rajtunk a Balaton. Látva, hogy mennyit mindent megtettünk szenvedélyünkért, egymásért, a halakért. Reggel a bóják összeszedése és a botok kivétele után elkezdtük a tábor bontását és három óra múlva hazafelé robogtunk.

A kocsiban hazafelé volt időm átgondolni, hogy milyen felkészülést és mekkora tapasztalatot és csapatmunkát igényel egy déli parti több napos, behúzós horgászat. Amennyiben nem horgásznánk sok-sok éve együtt, nem ismernénk egymás rezdülését, gondolatait, akkor ilyen viszontagságos körülmények között a 168 órából összesen nem 72-74 óra tiszta játékidőnk lett volna, hanem már a második nap feladjuk a túrát. Ennek ellenére a túra során mindannyian sok halat fogtunk, soha nem látott, 10 kg feletti átlagsúllyal. Gaben is, és én is megjavítottuk balatoni rekordunkat. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy én fogtam a legtöbbet. Végig az új, dupla 30-as Krill & Halibut Waftersekkel pecáztam, nem nagyon fogtam vele 10 kilogramm alatti halat.

Az elmúlt hét viszontagságai még jobban összekovácsoltak bennünket, megerősítették barátságunkat, és elszántságunkat, hogy minél hamarabb visszatérjünk kedvenc tavunkra.

Rengeteg tapasztalatot szereztünk már, mégis mindig újra és újra figyelmeztet a Balaton, hogy milyen kicsik is vagyunk hozzá képest, és mennyi mindent kell még megtanulnunk róla.

Fotók, videó: Hudomiet János, Aubéli Ottó, Bali Gábor, Novák Rudolf, Novák Dániel