Minden tapasztalt horgász egyet fog érteni velem abban, hogy a horgászatok során az igazán emlékezetes pillanatok azok, amelyekért meg kell küzdenünk. Sajnos, ezek az eufórikus pillanatképek gyakran nagyon távolinak tűnnek – bár természetesen a fogások örömén kívül, akadnak szép számmal más, élvezetes pillanatok is a túrák során. Számomra a horgászat nagyrészt a természetben eltöltött idő értékéről szól, nem mindig a fogásokról, sokkal inkább arról, hogy csak élvezem az adott pillanatot. Nagy örömöt lelek pusztán a vízen való létben, mélyen magamba szívom ezt az érzést, függetlenül a horgászattól. Azonban az eufória rövid pillanatai adják az igazi okot, ez hajt engem is, és kérdés nélkül ez az oka annak, hogy ilyen szenvedélyesen űzöm ezt a sportot már kiskölyök korom óta.

Az idők során jó néhány dolog volt az életemben, amit egy ideig fontosnak találtam, aztán ahogy jöttek ezek a dolgok, úgy el is tűntek. Egyetlen egy dolog maradt meg állandóan, ez pedig a horgászat iránti szenvedélyem. Ez örökre a részemmé vált, és meghatározza a személyiségemet. Annak ellenére, hogy kissé elcsépelt már, a horgász köznyelv egyetlen kifejezése összefoglal számomra mindent. A „csak áztatom a zsinórt” nekem elegendő az esetek többségében. Ez volt a fő oka annak is, hogy június végén keresztülutazzam fél Franciaországot. Ki kell, hogy mondjam azonban, már kétségbeesetten szerettem volna újra a parton lenni, sőt, továbbmegyek, fogni is pár szép pontyot. A túra kapcsán megegyeztünk, hogy eltöltünk némi időt együtt a parton párommal, Lynne-nel (ejtsd: linnel). A jó öreg Croix Blanche (ejtsd: kroá blanzs) tórendszer volt a cél Észak-Franciaországban, amelyet barátaim kiválasztottak. A találkozó napján egy órával később érkeztünk a helyszínre, mint azt előre elterveztük… Párizs külterületének közlekedése időnként nagyon komoly csúszásokat tud okozni. Úgy döntöttem, hogy az első éjszaka nem fogok horgászni, hiszen a hajnali kelés és a hét órás utazás után mindennél jobban vágytam egy zavartalan, nyugodt éjszakai alvásra. A következő reggel gyorsan telt, és már késő délután volt, mire felállítottam a tábort, és bejuttattam mindkét szerelékemet a vízbe… Kettőt, mivel csak nagyon ritkán horgászom kettőnél több bottal.

Két 320 cm-es botot szereltem fel. Az egyik csalit kézzel juttattam be úgy 50 méterre a sűrű hínár közepén levő tisztásba, a másikat pedig etetőhajóval küldtem be a túlparthoz közel, úgy 75-80 m távolságba. Ezután beetettem mindkét helyre SBS C1 bojlival, valamint kis mennyiségben SBS pellettel és groundbaittel. Úgy szoktam mondani, hogy én a füstölős kapások miatt horgászom, ezért egyszerre nem juttatok be sok etetőanyagot, jobban szeretem, ha csak egy halnak elegendő csali van bent egyszerre. Ezen az éjszakán a messzebb lévő bottal fogtam egy 12 kilós pontyot, majd pedig az etetést követően egy 19 kilós harcsát. A következő nap, mivel az előzőekben már volt érdeklődés a vízközt lévő csalik iránt, felszereltem az úszós botomat, hogy tegyek egy próbát „fentről”. Némi próbálkozás után sikerült is fognom egy szép 14 kilós tükörpontyot, aminek nagyon örültem, hiszen úszóval idáig még nem fogtam ekkora halat.

Ezen az éjszakán a túloldali bot adott egy 19 kilós tükröst… és másik két harcsát, ami újdonság, hiszen harcsából korábban keveset fogtam. Jó móka a fárasztásuk és tudom, hogy sok horgász örömmel vesz egy-két harcsafogást, de nekem a reggel érkezővel együtt ez már öt volt, alig több mint 24 óra alatt. Ezzel pedig egyértelművé vált, hogy inkább a harcsák vannak jelen az etetésemen, semmint a pontyok.

A kemény munka, amit annak érdekében fektettem be, hogy a pontyok a felszín közelében táplálkozzanak, kifizetődött. Láthatóan aktívak voltak, ezért úgy döntöttem, hogy rájuk fogok koncentrálni. Továbbra is a felszín közelében bontó etetőanyagot raktam a csúzliba, és amikor a szél a jó irányból fújt, akkor lőttem be a tőlem jobbra lévő partszélbe. A tervem jól működött, mert aznap éjjel jó néhány ponty forgott azon a részen. A helyes etetés, és a lehetőség a pontyoknak, hogy magabiztosan, nyugodtan táplálkozhassanak a kulcsai a sikeres úszós horgászatnak. Ez, mintegy 20 percnyi horgászat után be is bizonyosodott, hiszen újabb úszós egyéni rekordot döntöttem, egy 17 kilós tükörponttyal, ami az előzőleg lefaragott SBS M1 pop-up bojlimat szippantotta be.

Kicsit vonakodva horgásztam este a belső etetésen. Végül még egy harcsa, egy elvesztett ponty, valamint egy 4 kilós dévér jelentette az éjszaka eredményét. Úgy döntöttem, hogy kitekerem a benti botokat, és így is hagyom őket a túra végéig. Felszereltem inkább a 185 centis cserkelő botomat, hogy ezzel, valamint az úszós botommal - amit feltettem a rod-podomra – cserkeljem a felszínen kavargó és táplálkozó pontyokat. Az etetési stratégia nagyon jól működött, és amikor a szél is segített, akkor mindkét boton voltak kapások. Eltökéltség és kitartás kellett, hogy a pontyokat a felszín közelében tartsam, de kifizetődött, hiszen a többi horgász csak küszködött a fenéken felkínált csalikkal. Az utolsó előtti napon egy óriási tükrös - amit előző este eredménytelenül próbáltam becserkészni - hirtelen megjelent a nyílt vízen, őrült módon táplálkozva a tó közepén. A lebegő bojlim talán csapdába csalná, nem igaz? Kíváncsian, torkomban gombóccal figyeltem, ahogy közelít a horogcsalimhoz, majd elhibázza! Körbefordult, és még egyszer megpróbálta erőszakosan beszippantani… vajon sikerül neki? Vártam, hogy a damilom megfeszüljön, de azt láttam, hogy egy másik hal fordul rá a csalimra, egyetlen pillanattal az után, hogy a nagy hal megint elhibázta! Nem az a hal, amelyiket akartam, de csalódottságomért egy szép 17 kilós ponty volt a kompenzáció. Azok után, hogy a nagy ponty ilyen agresszívan táplálkozott a nyílt vízen, csak remélni mertem, hogy ez újra meg fog történni, de sajnos nem így történt. Most már megvolt az az előnyöm, tudtam hol keressem ezt a halat a túloldalon, ahol a part közeli hínaras mellett ette a beetetett csalit, ugyanazon a részen, ahol korábban.

Nem ígérkezett könnyűnek a feladat, mert a halnak az volt a szokása, hogy alulról jött felfelé a hínár között, hogy táplálkozzon az átázott etetőanyagból, ami a hínár tetején, illetve a felső levelek alatt volt, úgy, hogy közben a hínárból is jó adagokat beszippantott. Már másodszor próbálta felvenni a horgomat a vastag hínáron keresztül, de a horgom beleakadt a hínárba, meggátolva ezzel a biztos akadást – gondban voltam! Néhány másik hal is megzavarta a „Nagyhal Küldetésemet”, úgy hogy elkapták a csalimat, mielőtt az a megfelelő pozícióba került volna. Azért nem méltatlankodtam hangosan, hiszen három darab 13 és 17 kiló ponty tehette így tiszteletét a matracomon.

Az utolsó teljes nap egy olyan élménnyel gazdagodtam, amit soha sem fogok elfelejteni. Napkeltekor kezdtem, és fél órán belül már meg is volt az első halam, egy 16 kilós ponty személyében. Újradobtam, készen a nagyhal keresésére – amelyet ekkor már csak „Malac Főnökként” emlegettem a jellegzetes horkantása miatt, amelyet akkor hallatott, amikor minden egyes korttyal benyelt egy nagy adag hínárt is.

Ott volt ő, csak éppen túl azon a távolságon, amit még meg tudtam dobni, így nem érhettem el, ezért ki kellett eszelnem valamit, hogy ő jöjjön hozzám. Elkezdtem komolyan etetni a jobb oldalról, a part közeli hínártól (itt volt ő), végig előttem, vonalban egészen a bal oldalamig. A zsinóromat egy, a parton lévő kis ágra fektettem, és hagytam, hogy a csalim a hínárban lévő kis lyukban pihenjen, majd visszatartott lélegzettel vártam, hogy mikor sikerül besöpörnöm a fődíjat. A túra folyamán a szövetségesem volt két nagyon aktív pikkelyes ponty, akik azonnal reagáltak az etetésemre, és mohón ették a bedobott csalikat, ezzel felbátorítva a többi halat. Még csak közel sem kerültem a megfogásukhoz, ugyanis nagyon körültekintőek voltak. Mindig tudták, hogy valami nem stimmel a horogcsalimmal, és elkerülték azt. Elkalandoztam egy kicsit… Közben a part szélében, közvetlenül a lábam alatt megjelent maga a Malac Főnök! Felemelkedett a víz alól, hogy egyen az etetésből, majd fordult még egyet és lassan becsúszott a hínár alá. A szívem a torkomban dobogott, amíg lassan kitekertem a zsinórt és beejtettem a csalit magam elé a vízbe. A Főnök még mindig ott volt, ezt tudtam a hínár erőteljes rázkódásából és az örvényekből, amiket keltett… A pulzusomat most már a fejemben is hallottam, a szám pedig ki volt száradva. Ekkor, minden figyelmeztetés nélkül hirtelen egy 16 kilós tükrös rontott rá a csalimra, beszippantva azt a másik orra elől, így sajnos újra elszalasztottam a kínálkozó alkalmat.

Miután megnyugodott a víz, újra a Főnök után eredtem, hátha megint megjelenik. Néhány perc múlva egy hatalmas pikkelyes dugta ki a fejét a vízből, hogy táplálkozzon az etetésről, mindössze két méterre tőlem. 20 kiló felettire saccoltam, és azonnal a remek célpont kategóriába helyeztem. Csendben beejtettem a horogcsalimat arra a helyre, ahol az imént felbukkant, és egy percen belül fel is bukkant, hogy elkapja azt. Megpöccintettem a bot végét, hogy a horog jól álljon, majd megakasztottam! A hatalmas hal vadul fröcskölte a vizet, mielőtt eltűnt a mélybe, és húzni kezdte a zsinórt az orsómról. Majd egy pillanattal később lemaradt… Én pedig ott álltam csendben, tátott szájjal. Kitekertem a zsinórt, hogy szembesüljek a szörnyű valósággal. Elengedett a horogkötés, ez pedig az én hibám, hiszen az utolsó kifogott hal után nem ellenőriztem azt! Kötöttem egy másik 4-es méretű SBS Grip Tip horgot, majd a rövidre hagyott hajszálra felfűztem az M1 pop-up bojlit, és figyeltem, hogy az események mennyire zavarták meg a többi halat. Szerencsére alig, hiszen pillanatok múlva a Főnök újra ott volt a lábam alatt! Felhúztam a csalimat a hínár tetejére, hogy beszívhassa, de a próbálkozásom újra sikertelen volt. Többszöri próbálkozás ellenére sem tudta benyelni! Ahogy továbbállt, az egyik pikkelyes azok közül, amik eddig mindig elkerülték a horgomat, most rákapott a csalira. Hosszú küzdelem után szákoltam meg a gyönyörű, 17 kilós halat, az egyiket azok közül, amelyiket idáig megfoghatatlannak tartottam! Mostanra kezdtem úgy érezni, hogy elszalasztottam a lehetőséget a Malac Papára, de egy óra múlva őkelme már megint a part széli hínárban szörcsögött!

Közelebb merészkedtem hozzá, és felállítottam a csapdát… az utolsó PVA hálómat tele lebegő csalival, amihez adtam egy kis SBS pelletet, hogy elég súlya legyen ahhoz, hogy áttörje a felszínen úszó hínárt. Ez az, most biztos megfogom, nem igaz? Vártam, amíg újra megjelenik, hogy odadobjam a hínárba a PVA csomagot. A dolog működött. Beszippantotta a bedobott etetőanyagot, de sajnos a horogcsali nem volt közte! Visszafordult, hogy a maradékot is besöpörje, de amint a horog a szájába került és a zsinór feszülni kezdett azonnal kiköpte azt, mielőtt reagálni tudtam volna. Az utolsó csalódást követően - ami már sötétedéskor ért - befejezettnek láttam aznapra a dolgot, és visszavonultam a sátramba annak tudatában, hogy már csak néhány órát tudok majd reggel horgászni, mielőtt pakolni kezdek. Másnap reggel fél hatkor keltem nagy sietve, hiszen rövid idő állt csak rendelkezésemre. Fogtam az úszós botot, és az előzőleg beetetett helyre dobtam. Reménykedtem benne, hogy a Főnök újra megmutatja magát, de ez csak egy pillanatra történt meg, így nem volt alkalmam a csalimat elé dobni. Nyitva akartam hagyni a lehetőséget a végsőkig, ezért amikor megjelent egy hal a horgomnál, akkor gyorsan odébb húztam azt, mert reméltem, hogy így lesz még egy utolsó lehetőségem kifogni a Főnököt.

Az idő azonban nagyon gyorsan telt, ezért a legvégén úgy döntöttem, hogy megfogom azt a halat, amelyik először rákap a csalimra, csakhogy sikerrel zárhassam a túrát. Örömmel láttam meg egy pikkelyes pontyot, ami ráment az etetésemre, mielőtt felszippantotta volna a horgomat. Komoly fárasztás után csúsztathattam a merítőt a ponty alá, ami 17,5 kilósnak bizonyult, és remek befejezése volt életem horgásztúrájának.

 Ígéretet tettem magamnak, hogy egy napon visszatérek annak reményében, hogy újra összetalálkozok a Malac Főnökkel vagy Malac Papával, hívják, ahogy jobban tetszik. Én magam nem fogom elnevezni, csak azért hívtam így, hogy az egyszerűség kedvéért megkülönböztessem a többitől azt az egyet, amire vadászok, és így Lynne-nek is egyértelmű legyen a dolog! Köszönet még egyszer Gareth Watkinsnak (ejtsd: geröt votkinsz) a fantasztikus hétért, amit a Croix Blanche tavakon tölthettem. Ez az idilli tórendszer egy fantasztikus hely, amire valóban büszke lehetsz, hiszen egy igazi horgászparadicsomot sikerült itt teremtened! Üdvözlet mindenkinek a következő alkalomig, görbüljön a bot, és kívánom, hogy a Ti álmotok is valóra váljon!