Novák Rudolf

2

Fennállásom 70 éves évfordulója alkalmából – karácsonykor – reménykeltő ajándékot kaptam. Nem könyveket, nem zoknikat – fuszeklikat, ahogy kedves emlékű Nagymamám hívta – nem is nyakkendőt, hanem egy élményt. Nagyságrenddel mást…, vagyis egy májusban esedékes egyhetes horgásztúrát. Szintén horgász fiamtól származott az ötlet, fogjon már a Fatró egy tisztességes pontyot, lehetőleg döntse meg az eddigi rekordját!

Nos, a Szücsi Völgy Tó hatalmas halakat rejt, de a boldog „átkosból” visszamaradt bányató 20-25 m-es mélysége, víz alatti domborzati viszonyai, s érintetlen, vadregényes természeti környezete miatt az egyik legnehezebb pálya. A tó 10-es számú horgászhelye csak növelte a túra nehézségi fokát, hiszen jó néhány horgászállásától eltérően ez a kis félsziget autóval, a szárazföld felől nem közelíthető meg.

Hogy mit jelent két gumicsónakkal 3 ember és egy emberszámba menő vizsla (Lenke) életfeltételeinek megteremtése, azt igazán csak akkor érzékeltem, amikor kb. 500 m-es vízi út után kiléptem a szárazföldre. Úri jó dolgomban, mint V.I.P. vendég, csak délután, a készre érkeztem, s a fiam és kedves barátja kora reggeltől a semmi földjén felépítette a „mindent”.

Állt a két hatalmas sátor, melyben bőven elfértek az összecsukható bojlis vaságyak, Lenkének is volt kialakított alvóhelye, kényelmes székek csábítottak belehuppanós nézelődésre, asztalok roskadoztak az étkezés tárgyi-technikai feltételeitől. Volt ott gázpalackkal működő forraló, kávéfőző, serpenyő, műanyag tányérok, poharak, s alapanyagok. Tartós tej, tojás, rakatnyi ásványvíz, rekesznyi dobozos sör. S táskák, műanyag vödrök tömkelege, melyek az eredményes horgászat nélkülözhetetlen kellékeit rejtették. Dög nehéz, csónakmotort hajtó akkumulátorokat, ólmokat, horgokat, egyéb szerelékeket tartalmazó kisebb dobozokat, H bójákat, bojlikat, dipeket, fotózáshoz szükséges apparátokat. S voltak jégkockákat, no meg hűtött italokat, sajtot, vörös árut tároló cipzáras táskák.

S voltak jó emberek: Dani fiam, Hudo Captain, s Lencsike. Akik kiszolgáltak, alám tettek csónakot, elém tettek ételt, italt, kávét, felszerelték, nyerő helyekre vitték pecabotjaimat, akik megosztották gondolataikat, akik megkérdeztek, s akik tolerálták válaszaimat, akik sokadszorra is végighallgatták már ismert sztorijaimat.

A hat botból 4 botot bíztak rám, ezzel is növelve az én fogási esélyeimet. Nekem kapáskor be kellett lépnem a csónakba – a motort sem én kezeltem – s a beadott botot csak tekernem kellett. A hal fölé érve következett a horgászat öröme, a szenvedélyt életben tartó fárasztás élménye, az orsófék kattogó zenéje, a görbülő bot látványa, s a kitörő, majd egyre fáradó hal adrenalint növelő hatása. A szákolás, a horog kivevés, az újra csalizás, s a tuti helyre való visszajuttatás már megint a „kiszolgáló személyzet” feladata volt, nekem legfeljebb a hal pusszantása, búcsúsimogatása maradt.

Az első napon több 5-7 kg körüli „pecsenye” ponty adott örömteli feladatot, melyeket szemrevételezés után visszaengedtünk éltető közegébe.

A kapás nélküli időszakok sem voltak számomra unalmasak. A természet közelsége, lenyűgöző látványa, városi fülnek szokatlan zajai, neszei egész lényemet lekötötték. Kémleltem a fényszennyeződéstől mentes csillagfényes eget, értelmeztem a menekülő kishalak pittyegéseit – csapó sügérek randalíroztak a partközelben – s egy közeli uhu hangja a múló időt, az emberi lét végességét juttatta eszembe. Filozofikus hangulatomat Petőfi „Elhull a virág, eliramlik az élet…” verssora uralta, ám talán ezért is igyekeztem tudatosan átélni e jutalomtúra minden pillanatát. Hiszen ki tudja?! Már én is kifelé megyek…

Stabil, kényelmes ágyam hálózsákjában hamar álomba merültem, s amikor az öregségi vizelési kényszer először hajtott ki vackomból, már a fogyó Hold is tűnőben volt a bányatavat karéjozó erdős domb Ny-i horizontján. A hihetetlenül jól álcázott vadkacsa fészket – melyet táborhelyünk egyik part menti fatöve rejtett, s csak Lenke kutyusunk szoborrá meredt testtartása miatt fedeztünk fel – most, az éj leple alatt hagyta el a napközben mozdulatlanul, étlen-szomjan költő tojó. Előttem 2-3 lépésnyire szedegette az asztalunk alá esett morzsákat, az aljnövényzet ehető bogarait, szürcsölte a békanyálas vizet. Fejlámpám fényével még végigpásztáztam botjainkat, s a kisvizit után, a sátor cipzáras zajával megtörve a pirkadat csendjét, visszafeküdtem.

Májusban a természetben ébredni már önmagában is egy élmény. Óra nélküli, igazi kakukkolás kelt, mely más madarak trillázó éneklésével, rikoltó vagy csettegő hangjaival keveredik. Figyeltem a sátorra vetülő külső falevelek árnyjátékát, számoltam a felettünk lévő szomorúfűz folyton könnyező csepegését, Lencsike jutalomjátékát – egy kis időre a gazdi ágyába bújhatott egy kis hálózsák alatti közös szundira – s hallottam a tábori konyha felől a hörgő kávéfőző örömteli hangját.

- Két pötyivel, Rudi bácsi? – kérdezte Hudo, amely egyértelmű felhívás volt arra, hogy kelés, dologidő van.

Fantasztikusak a reggeli fények. Az éjszakai páracseppjei milliónyi kis brillkőként csillognak füvön, faleveleken, horgászbotokon, s reményt, jó kedvet, pozitív érzéseket keltenek.

A hűtőtáskákból előkerülnek a hazai kosztok: füstölt kolbász, kolozsvári szalonna, lyukacsos sajt, paradicsom meg „zőőderős”. S a „bőség kosarából" mindenki egyaránt vehetEtt. Éppen leküldtük kupicányi reggelt, s egymást üdvözlő jóféle pálinkánkat, amikor Hudo egyik botja elfüstölt. Jó volt látni a két barát összeszokott tevékenységét, melynek eredménye egy olyan hal volt, melyet már érdemes volt partra hozni, s fotózkodni vele.

Nem vettük észre, hogy a minden reggel hallható szarvasmarhabőgés és a mekegő hangot adó kecskék „tulajdonosai” félelmetes közelségbe kerültek. A mocsaras, sűrű bozótossal benőtt szárazföld felöl jöttek, s a kíváncsi kecskék már az asztalunk körül legeltették szemüket a csípős füstölt kolbászon, s néhány hatalmas szürke marha, melynek szarvaiból nyugodtan lehetne két Lehel kürt utánzatot is készíteni, dacos tekintettel állták vizslánk vadat jelző meredt nézését. Bizonytalanok voltunk – vajon beijednek, ha kart lengetve, üvöltve feléjük rohanunk, vagy a fenyegető öklelő pózból támadásra lendülnek?! Nagyobb veszélyben Dani fiam volt, aki a kicsit távolabb fekvő, vékony pozdorja lemezből kialakított suttyanós WC-n végezte „dóógát”, s látva a sok, szarvakkal rendelkező állatot, az egyetlen még szabad menekülő irányt felfedezve „dóógavégezetlenül” futott övéihez.

Bizonyára süketülök is, tán e kis intermezzo is gátlás alá helyezte hallójárataimat (meg a sátorban lévő kapásjelző is diszkrét hangerőre volt állítva), de nem hallottam a szaggatott visítást.

- Fater! Kapás van az öböl felöli botodon! Nem hallod?!

Nem hallottam, ám tettem a dolgomat. Csónakba be, vízről megközelíteni a mocsaras parton leszúrókon álló botot – Hudo gumicsizmás lábbal addigra odaér, botot bead, teker, fáraszt, szákol. Én is fogtam egy fotózni valót.

Kora délután visszavonultam egy kis cikákoló horkolással kísért sziesztára. A nyarat idéző májusi ajándék-idő bezsongatta a természetet. A megújuló nádas naponta nőtt 5-6 cm-t, lassan túlnőtte kese-barna tavalyi formáját. Kipattantak az akácok fürtökben lógó virágai, megszeppent gyíkok rohantak napozó köveikről az árnyak közé, s keszegcsapatok gyülekeztek a melegedő parti vizek belógó ágainál.

Két, szinte kapástalan nap után igazán eseménydús, jeles nap virradt ránk. Szinte egyszerre volt két boton is kapás. Hudo egyedül ment „küszködni” a partközeli ágakba menekült pontyához (Kampós végű, 5 m hosszúra is toldható fém rúddal szabadította ki a zsinórt), én nagy reményekkel indultam a kb. 150 m-re lévő belső bójához. Mindkettőnk horgán „csak” egy 5-7 kg közötti pikkelyes volt, de a bojlis horgászok körében nem nagy számnak számító hal fárasztása a kristálytiszta bányató vízében nagyszerű élmény volt. Partot érve éppen Lencsi kutyával akartam megosztani jókedvemet, amikor a másik botom is felvisított.

- Skandallum, nem hagyják az embert „ezek” egy kicsit nyugodni! – gondoltam, s odaszóltam kedves szolgámnak.

- Menj rá fiam, egyedül! – elvégre a nyomkereső, a fegyverhordozó is szokott néha egyet-egyet lőni, a sherpának is lehet öröme, ha csúcsra ér. Rutinosan kezelt motort, botot, tekert orsót, s eltűnt a hátsó befolyó kanyarulatánál. Szokatlanul sokat maradt el – mit piszmoghat – hiszen eddig a fárasztás, szákolás, horog kivevés, újra csalizás, a horog aljzatra engedése „egységnyi” idő alatt lett végrehajtva.

Amikor ismét látótérbe került, feltűnt, hogy a bot nincs visszadobva. Leszakadt, megsérült, szerelni kell? Aztán láttam, hogy a csónak kissé takarásban lévő oldalán – az összecsukott merítőben hal van.

- Hát ilyen nincs! Az Apucival akarunk egy rendes halat fogatni, egész héten ez az első bot, amelyre én egyedül megyek rá, és tessék!

A kitárázott mérleg 21,30 kg-ot mutatott! 15 kg felett már értesíteni kell a tógazdát is, aki jött is. Ellenőrizte a pontymatrac használatát, regisztrált, fotózott, gratulált.

Ez a Patrik! – mondta a halra mutatva, legutóbb 22 kg-os korában fogták ki. Megvárta, míg a szépséges tükrös elhagyta felspannolt, csivitelő csapatunkat, majd ő is távozott a helyszínről.

Örültem! Őszintén. Mert megérdemelte… Nem csak azért, mert a fiam, nem csak azért, mert „előre megfontolt szándékkal” megszervezte és sok munkával felejthetetlen élményekhez juttatott. Hanem azért is, mert számomra már rég fontosabbak a szeretteim sikerei, örömei! (Egyébként annak is örültem, hogy nem kell a fotósok „hada” előtt bénáznom egy ilyen hústömeg szakszerű megemelésével, a kameráknak való pózolással).

A mozgalmas történések Otti 1 napra tervezett látogatásával folytatódott. E baráti társaság jeles képviselőjéért Hudo és a főúri viselkedésű, előkelő testtartású Lenke ment a túlpartra, s alig léptek e „bóódottágos” félsziget földjére, megint kapásunk volt. Most már én is összeszokott, rutinos csapattagnak tűntem, s amikor utolértük a sekélyebb, ideális ívóhelynek tűnő kis oldalöbölbe menekült halat, éreztem, hogy ez testesebb fajta. A hínárköteg gátolta kirohanásait és viszonylag hamar merítőbe került. Ez az, az az! Megvan! Pacsi, s irány a part. Úgy lestem a mérleg számait, mint az a birkózó, akinek a mérlegeléstől függ, hogy indulhat-e élete legfontosabb versenyén. Csak itt nem a fogyasztás sikeréért, hanem az eddigi rekordsúly meghaladásáért kellett szorítanom.

- S igeen! 14,61 kg, új rekord, életem legnagyobb hala!

Hudo krigliben kevert, málnaszörpös dobozos söre előtt még velünk is megitat egy kupica rázkódást kiváltó páleszt, mely az ünnepi hangulatot, a közös sikerélményt hivatott megpecsételni.

Otti mégsem marad éjszakára, átadja az általunk megrendelt, s leszállított kaja pótlást, s mielőtt visszaindulna a civilizációba, fogadatlan felcserként kinyomja Dani homlokán az elmúlt napokban keletkezett kis zsírmirigyet. Birkózó múltjából eredő satu fogásából hiába próbál Dani jajongva szabadulni, mint egy afrikai varázsló, maximális hivatástudattal, s kétségkívül szakszerűen „kivérezteti” páciensét.

Nézem a lenyugvó Naptól rózsaszínűre váltó tó vizén a távozó gumicsónakot, s én is megnyugvó lélekkel raktározom el e jeles napot, s a mai világban ritka, értékes barátság megnyilvánulásait. 70 km-ről ideugrik ez az Otti „gyerek”, a telefonon leadott rendeléseket megveszi, kérdez, mesél, tűri, ha ugratják. Úgy tűnik, megérte neki(k) a 3 órás együttlét a barátaival.

A fekete, eredendően a csalikat tartalmazó, s Napra kitett műanyag bojlis vödrökben már langyosra melegedett a fürdővíz. Elmegyek a vadrózsa bokrokkal körülölelt „fürdőszobába”, leszappanozom nemesebb testrészeimet is, s 2 vödör vízzel nyakon öntöm magam. Megtisztult testtel, örömteli, beszédkényszeres lélekkel tárcsázom feleségemet. Mondom a magamét halakról, madarakról, Lencsi kutyusról, Dani fiamékról, Ő meg a lakó gyűlésről, a Gézáról, meg az EU által kezdeményezett kötelességszegési eljárásról. Hiányzik, hiányzom, de bíztatom: már csak kettőt kell aludni.

Számomra egyébként talán a legcsodálatosabb, egyúttal szinte teljességgel érthetetlen az az elektrotechnika, melynek segítségével itt is működnek az okos telefonok, ide is eljutnak hírek, képek, filmek, „kommentek”. LED lámpák sora világít az étkező asztalunk felett, vagy a sátrunkban is, s a felmelegített csülkös pacalkonzerv bepusszantása közben kis hangszórós kütyüből Hudi egyik kedvenc zenéje, a Road zenekar hallik.

Az utolsó nap egy nagy pakolás. Reggel hattól tart az őrület: hol van ennek a teteje, nem láttad a pecás székem lábát védő kis gumi dugót? Ne felejtsük itt a nagy nejlon szemetes zsákot sem!

Gumicsónak vontatványunk kétszer fordul. Viszi a túlpartra a vaságyakat, sátrakat, Lencsikét, s az élményeket. A kellemes, szép élményeket, melyekre mindig jó lesz emlékezni, melyekről mindig jó lesz mesélni…

Köszönöm!

A túráról készült rövidfilm itt látható:

Fotók: Novák Rudolf, Hudomiet János, Novák Dániel
Videó: Hudomiet János, Novák Dániel